Álmoskának akadt egy igen jelentékeny fiús problémája. A tavaly nyáron elhalasztott időpont után most újat kaptunk: a műtétet április 4 (“kedvesünnepünk”)-re írta ki a gyermeksebész, aki egy törpéhez hasonlít, színes, mintás sapkában mászkál a kórházban, és nagyon aranyos (bár ritkán értem, mit mond).

Előző nap megkaptuk a felvilágosítást, megtörtént a kivizsgálás, mindenki kedves és segítőkész volt velünk az ambulancián és az osztályon. Álmos mondjuk nem funkcionált valami jól, mert bőgéssel kezdte a napot a kórházban és ez a szokása meg is maradt végig… Később megnyugodott, együttműködő volt a vizsgálatok során. Még otthon elmeséltem neki, hogy mi fog vele történni, bár többször bebizonyosodott korábban is, hogy ő a meglepetések embere, nem biztos, hogy jó, ha tudja előre, mi történik vele… Dehát minden internetes fórum és pszichokönyv azt javasolja ugye, hogy ne érje semmi felkészületlenül a gyermeket, hát szót fogadtam ezeknek.

Kis okos fejével egyébként mindent elfogadott és megértett, megbeszéltük azt is, hogy nem fogják levágni a kukacát – mert ettől félt -, s bár a műtétet megelőző nap az apjának elpanaszolta, hogy neki “ebből az egész történetből” elege van, egész optimistán álltam a keddi nap elé. Túl leszünk rajta és kész, elvégre ez egy rutinműtét.

Aztán kiderült, hogy ő mégiscsak egy majdnemhatéves gyerek és nem kisfelnőtt, és a legfontosabb számára hogy hagyják békén és hazamehessen az apukájához és a testvéreihez, és, hogy otthon játszhasson a játékaival. Ajtó közeli ágyat kapott az őrzőben, először bele se feküdt, csak az ölemben volt hajlandó ülni. Folyamatosan a kis kezét nyújtogatta az ajtó felé és nyöszörgött, hogy haza, haza. El is nevezték a nővérkék E.T.-nek.

Mivel ezen felül sem ment minden simán, a műtéti beleegyező nyilatkozat aláírása közben megemlítettem az operáló orvosnak, hogy előző este a szemészeten kitágították a gyerek pupilláját… Apja vitte a szemorvoshoz, mert feltűnt, hogy az utóbbi időben nem lát jól és mostanra kapott időpontot. Nem tudtam, hogy tágítani fogják, apja nem tudta, hogy ez a műtétnél problémás lehet, a szemész nem tudta, hogy műteni fogják, és Álmos pupillája reggelre sem húzódott vissza. Altatóorvossal kellett konzultálni, hogy maradhat, vagy menjünk haza… Maradhattunk. Ennek én örültem, Álmos viszont ismételten kétségbeesett. Sok ideje nem volt jajveszékelni, megkapta a koktélját, betettem az ágyba, játszott a tabletjével, és ahogy hatott az altató, úgy kezdett el egyre murisabb dolgokat csinálni. Közölte, hogy az ő fejében biztos mágnes van, mert nem tudja megemelni. Folyamatosan karattyolt, a betűket keverte, se eleje, se vége nem volt a mondanivalójának, nevetgélt, közölte, hogy jó neki a kórházban, és vigyünk haza Árminnak is a gyógyszerből, mert nagyon szuper.

Aztán jött érte a kocsi… Sírdogált, láttam, hogy fél, de sok ereje nem volt már. Elkísérhettem a műtő bejáratáig, fogtam a kezét és majd megszakadt a szívem érte, mikor becsukódott mögötte az ajtó. Pedig ez “csak” egy rutinműtét… El sem merem képzelni, mit érezhetnek a súlyosan beteg gyerekek szülei ilyenkor.

Egy óra múlva láttam Álmost újra. Ő nem aludt, mint a többiek, hanem – a változatosság kedvéért – sírt. Kapkodott a kötése után, vergődött, ki akarta tépni az infúziós kanült. Hárman fogtuk le. Azt mondták a nővérek, ez az altató hatása. Az örökkévalóságig tartott, mire végre elaludt.

Később, ébredés után – azt leszámítva, hogy Álmos szinte folyamatosan sírt és haza akart menni – minden rendben volt. Ivott, evett és pisilt is, tehát a problémamentes lábadozás feltételei teljesültek…

Nem tudott sétálni, ölben vittem le a harmadikról, majd az autóig. Most itthon vagyunk, és még mindig nem tud/mer/akar menni. Alig eszik, lábai mint a pálcikák, fekszik egész nap, ma már ült egy keveset. Sebkezelés és egyebek előtt hermetikusan lezárom a lakást, de nem vagyok biztos abban, hogy a szomszéd faluban nem hallják, ahogy visít, kiabál és sír. Ömlenek a könnyei és engem hibáztat a fájdalmaiért.  Van is lelkiismeret furdalásom. Bárcsak átvehetném tőle a szenvedését…

Látom azért, hogy napról-napra jobb lesz, de nagyon messze még a teljes gyógyulás.

Pedig ez csak egy rutinműtét volt…

PS.: Hála és köszönet a gyermekosztályos őrző nővérkéinek, Edinának és Anettnek (aki Álmos szerint: “nagyon kedves, azért kedves, mert nagyon szép”) maximális segítőkészségükért, áldozatos munkájukért és leborulok kötélidegrendszerük előtt, amivel az én kisfiam maratoni őrjöngését és sírását elviselték. 🙂

Háátazúgyvan, hogy nekem a legjobb és legrosszabb eredményeim is Baján születnek.

Az Atom150vagyhány harmadikvagymásodik – nem tudom már követni – állomása volt április elsején – mikor máskor – a bajai, amit már három éven át teljesítettem, vagy így, vagy úgy. Nem szerettem volna kihagyni idén sem. Apjuk mérgelődött ugyan, hogy lehet padlásszobát kellene csinálni inkább, de azért felpakoltuk a két fiút (Hanna tűzvirágos maratoni főpróbán volt az én félmaratonom ideje alatt), és jó ismerősünkkel, Anitával a hátunk mögötti autóban elindultunk.

Hirtelen jött meleg volt. Sejtettem, hogy gáz lesz.

Akkor meg már tudtam is, hogy gáz lesz, mikor út közben rájöttem, hogy nincs nálam a telefontartóm, ergo zenét se fogok tudni hallgatni. Pedig az kell, a zene.

Hatalmas volt a hangulat a versenyközpontban, nagyon szeretem ezt, a rajtokat már kevésbé, próbálok mindig hátulról indulni, ahol már nincs tömeg, és az a pár ember nem tapos meg. Most is sikerült. Bár Anitával nevettünk az elején, mert egy minket megelőző úriember szerintem egy hete ugyanabban a ruhában futott, amiben most, a szélirány pedig igen kedvezőtlen volt, ami az illatorgiát illeti, rögtön a rajtnál… :O

Az eleje még jó volt.

Kb. 4 km-en át tartottam a hatos alatti tempót, ami másnak nagyon lassú, de nekem a legjobb sebességem. Aztán jött a hányinger, az elegemvan, a pulzusmérő órám pedig folyamatosan csipogott, mert 180 körül tekert a szívem. Persze, hogy az nem jó. De a poroszkálásnál sem igen ment 165 alá, úgyhogy nem is foglalkoztam vele tovább. Utóbb láttam, hogy a 10 km-t még 1 óra 3 perc alatt teljesítettem, de a többit… Más sem bírta jobban. Összeestek, rosszul lettek. Nem készültek, nem készültünk. 29 fokot mutatott a téren a digitális mérő. Nem szoktam ezt meg, 15 fok felett az idén még nem futottam, a fejem égette a nap, borzalmas volt. A nálam gyorsabb, sokkal gyorsabb futótársak biztattak, pacsiztak, megkérdezték, jól vagyok-e – jól voltam, csak mérges -, és ott volt az én kék szemű Lajosom, aki akkora gellert adott, hogy még a kavicsos szervízút is elviselhető lett tőle.

Elengedtem az álmomat, hogy végre egyszer 2 és negyed óra alatt fussak. Aztán elengedtem a szintidőt is (2 óra 30 perc); aztán már csak azt vártam, hogy beérjek valahogy a célba. 2 óra 36 perc alatt sikerült, a kategóriámban (40 és 50 év közötti nők) csak ketten voltak már utánam, de nem érdekelt az sem. Dühös voltam és elkeseredett, mert megint elbénáztam az egészet. De az érmet Anita akasztotta a nyakamba, akiről úgy gondoltam, már régen otthon van, de megvárt… 🙂 Azt hittem, délibábot látok, mikor megjelent a piros hetessel.

Anita megvárta azt is, hogy a fiúkkal megegyük a jutalom-halászlevet, ami a fiúknak irtó sós volt, de nekem a világ legfinomabb halászleve. (Akkor. Hazáig az autóban viszont azon drukkoltam, hogy nehogy visszaköszönjön.)

Ez volt hát a bolondoknapi bajai félmaratonom rövid de tanulságos története. A következő Szekszárdon a Borvidék Félmaraton lesz, vélhetően nem kevésbé melegben, hegyen-völgyön, szurdikokon át. 

De lehet, hogy helyette inkább padlásszobákat csinálunk.

Álmos legendásan nem rajzol. Rosszul fogja a ceruzát, satöbbi.

Mostanában azonban mintha elkezdődött volna valami…

Ajándékot gyárt lyukasztóval, tűzőgéppel és szalaggal…

Ez volt a meglepi. Leírta a nevét. 🙂

Tegnap pedig rajzolt egy házat. A napocska igen vidámra sikerült. 😀

Egy hónap és egy hét telt el azóta, mióta Árminom az új sulijába jár. 

Jó lenne, ha az életem összes soron következő döntése ilyen jól sikerülne, mint az, hogy áthoztam őt ebbe az iskolába. (A döntésnek ugye nyomós, pszichológus által megerősített oka volt.)

Egy hónapja nincs hasfájás – hogy a többiről ne is beszéljünk -; Ármin újra a régi, jókedvű, felszabadult rosszaság. Az edzője szerint még a fociedzéseken is másképp viselkedik, mint korábban.

Rengeteget mesél, rajzol, vannak sikerélményei. Eddig a magatartás- és szorgalom (sőt, technika 😀 ) ötösök mellett még csak piros pontjait gyűjtögette, de, mert a “szoktatási” idő lejárt, most már dolgozatokat is írt. Tegnap mindjárt kettőt is. 

Ötös lett a matek és a fogalmazás felmérője. Olyan boldog volt, mintha a világ legmenőbb játékát kapta volna meg ajándékba. Azt mondta a tündéri osztályfőnöke – miután tátott szájjal közöltem vele, nem emlékszem rá, hogy Ármin valaha ilyen jegyeket kapott volna -: higgyem el, ez ő, ő érte el, az ő eredménye. (Mert így is lehet. Közepes képesség ide vagy oda. 😀 ) 

Két nap alatt kiolvasott egy könyvet, mert az osztályban nagyon sokat olvasnak a gyerekek, húzzák egymást, könyveket cserélgetnek. Gyönyörűek a füzetei, a ceruzái, és minden nap nyakig porosan jön haza, mert délutánonként focizhatnak az iskola udvarán. Áprilisban lesz a születésnapja, már számolgatja, hogy az új barátai közül kiket szeretne meghívni.

Visszakaptuk a gyerekünket. 🙂

(Utószó, mert a kellemetlen tapasztalataim miatt szinte félve írok le minden mondatot: nem szándékozom soha a régi iskolája ellen írni, az új iskolája mellett viszont igen. Csakis a mi szempontunkból értékelem a dolgokat. És továbbra is a régi közhely: ez az én blogom, ahová azt írok, amit én akarok – anélkül, hogy akarva-akaratlanul megsértenék, vagy lejáratnék bárkit. 😉 )

Ármin rohant ki a nappaliból, majd, míg én elmentem a szoba másik sarkába, már jött is vissza. Megtorpant.

-Anya, én úgy megijedtem… Mert az előbb még itt álltál, mikor jöttem vissza, akkor meg már nem voltál itt. Olyan volt, mint egy szomorú fénykép.

Megijedt, hogy én leszek az életében a következő volt-nincs ember… 🙁

Nagyon szeretem a Bloggert, de átjöttem ide, mert eléggénagyonis megnőtt a Mindennapok meséinek olvasottsága. Az utóbbi 2 napban majdnem 11 ezren töltötték le az oldalt. (De korábban is volt három és félezres oldalletöltés.)

Hátha itt az NLC-n még tudok is vele kezdeni valamit… 🙂

Álmos gyártja az aranyköpéseit. Ma például:

–  Miért van az emberek fogán zsinór?

– Az a fogszabályzójuk, fiam.

***

– Nagyon rossz lehet a kutyáknak.

– ?

– Mert amikor kakilnak, nem törli meg utána senki a feneküket.

– …

***

– Anya, a fodrász bácsinál ma nagyon sok haj volt. Annyi haj volt, hogy lehetett volna levest főzni belőle.

***

Az apjának, mikor mécsest gyújtottak apósuram sírján:

– Nagyon korán meghalt a Feri papa. Még szerettem volna vele sokat játszani.