Mindennapok meséi

Circumcisio

Álmoskának akadt egy igen jelentékeny fiús problémája. A tavaly nyáron elhalasztott időpont után most újat kaptunk: a műtétet április 4 (“kedvesünnepünk”)-re írta ki a gyermeksebész, aki egy törpéhez hasonlít, színes, mintás sapkában mászkál a kórházban, és nagyon aranyos (bár ritkán értem, mit mond).

Előző nap megkaptuk a felvilágosítást, megtörtént a kivizsgálás, mindenki kedves és segítőkész volt velünk az ambulancián és az osztályon. Álmos mondjuk nem funkcionált valami jól, mert bőgéssel kezdte a napot a kórházban és ez a szokása meg is maradt végig… Később megnyugodott, együttműködő volt a vizsgálatok során. Még otthon elmeséltem neki, hogy mi fog vele történni, bár többször bebizonyosodott korábban is, hogy ő a meglepetések embere, nem biztos, hogy jó, ha tudja előre, mi történik vele… Dehát minden internetes fórum és pszichokönyv azt javasolja ugye, hogy ne érje semmi felkészületlenül a gyermeket, hát szót fogadtam ezeknek.

Kis okos fejével egyébként mindent elfogadott és megértett, megbeszéltük azt is, hogy nem fogják levágni a kukacát – mert ettől félt -, s bár a műtétet megelőző nap az apjának elpanaszolta, hogy neki “ebből az egész történetből” elege van, egész optimistán álltam a keddi nap elé. Túl leszünk rajta és kész, elvégre ez egy rutinműtét.

Aztán kiderült, hogy ő mégiscsak egy majdnemhatéves gyerek és nem kisfelnőtt, és a legfontosabb számára hogy hagyják békén és hazamehessen az apukájához és a testvéreihez, és, hogy otthon játszhasson a játékaival. Ajtó közeli ágyat kapott az őrzőben, először bele se feküdt, csak az ölemben volt hajlandó ülni. Folyamatosan a kis kezét nyújtogatta az ajtó felé és nyöszörgött, hogy haza, haza. El is nevezték a nővérkék E.T.-nek.

Mivel ezen felül sem ment minden simán, a műtéti beleegyező nyilatkozat aláírása közben megemlítettem az operáló orvosnak, hogy előző este a szemészeten kitágították a gyerek pupilláját… Apja vitte a szemorvoshoz, mert feltűnt, hogy az utóbbi időben nem lát jól és mostanra kapott időpontot. Nem tudtam, hogy tágítani fogják, apja nem tudta, hogy ez a műtétnél problémás lehet, a szemész nem tudta, hogy műteni fogják, és Álmos pupillája reggelre sem húzódott vissza. Altatóorvossal kellett konzultálni, hogy maradhat, vagy menjünk haza… Maradhattunk. Ennek én örültem, Álmos viszont ismételten kétségbeesett. Sok ideje nem volt jajveszékelni, megkapta a koktélját, betettem az ágyba, játszott a tabletjével, és ahogy hatott az altató, úgy kezdett el egyre murisabb dolgokat csinálni. Közölte, hogy az ő fejében biztos mágnes van, mert nem tudja megemelni. Folyamatosan karattyolt, a betűket keverte, se eleje, se vége nem volt a mondanivalójának, nevetgélt, közölte, hogy jó neki a kórházban, és vigyünk haza Árminnak is a gyógyszerből, mert nagyon szuper.

Aztán jött érte a kocsi… Sírdogált, láttam, hogy fél, de sok ereje nem volt már. Elkísérhettem a műtő bejáratáig, fogtam a kezét és majd megszakadt a szívem érte, mikor becsukódott mögötte az ajtó. Pedig ez “csak” egy rutinműtét… El sem merem képzelni, mit érezhetnek a súlyosan beteg gyerekek szülei ilyenkor.

Egy óra múlva láttam Álmost újra. Ő nem aludt, mint a többiek, hanem – a változatosság kedvéért – sírt. Kapkodott a kötése után, vergődött, ki akarta tépni az infúziós kanült. Hárman fogtuk le. Azt mondták a nővérek, ez az altató hatása. Az örökkévalóságig tartott, mire végre elaludt.

Később, ébredés után – azt leszámítva, hogy Álmos szinte folyamatosan sírt és haza akart menni – minden rendben volt. Ivott, evett és pisilt is, tehát a problémamentes lábadozás feltételei teljesültek…

Nem tudott sétálni, ölben vittem le a harmadikról, majd az autóig. Most itthon vagyunk, és még mindig nem tud/mer/akar menni. Alig eszik, lábai mint a pálcikák, fekszik egész nap, ma már ült egy keveset. Sebkezelés és egyebek előtt hermetikusan lezárom a lakást, de nem vagyok biztos abban, hogy a szomszéd faluban nem hallják, ahogy visít, kiabál és sír. Ömlenek a könnyei és engem hibáztat a fájdalmaiért.  Van is lelkiismeret furdalásom. Bárcsak átvehetném tőle a szenvedését…

Látom azért, hogy napról-napra jobb lesz, de nagyon messze még a teljes gyógyulás.

Pedig ez csak egy rutinműtét volt…

PS.: Hála és köszönet a gyermekosztályos őrző nővérkéinek, Edinának és Anettnek (aki Álmos szerint: “nagyon kedves, azért kedves, mert nagyon szép”) maximális segítőkészségükért, áldozatos munkájukért és leborulok kötélidegrendszerük előtt, amivel az én kisfiam maratoni őrjöngését és sírását elviselték. 🙂

 

 

 

Címkék: , ,

Kommentek

(A komment nem tartalmazhat linket)
  1. SoulLeader Tücsi says:

    Hajaj….kitartás. Innen már mi is megjöttünk. Túléltük.Nagyobb baj sose legyen ❤


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!