Háátazúgyvan, hogy nekem a legjobb és legrosszabb eredményeim is Baján születnek.
Az Atom150vagyhány harmadikvagymásodik – nem tudom már követni – állomása volt április elsején – mikor máskor – a bajai, amit már három éven át teljesítettem, vagy így, vagy úgy. Nem szerettem volna kihagyni idén sem. Apjuk mérgelődött ugyan, hogy lehet padlásszobát kellene csinálni inkább, de azért felpakoltuk a két fiút (Hanna tűzvirágos maratoni főpróbán volt az én félmaratonom ideje alatt), és jó ismerősünkkel, Anitával a hátunk mögötti autóban elindultunk.
Hirtelen jött meleg volt. Sejtettem, hogy gáz lesz.
Akkor meg már tudtam is, hogy gáz lesz, mikor út közben rájöttem, hogy nincs nálam a telefontartóm, ergo zenét se fogok tudni hallgatni. Pedig az kell, a zene.
Hatalmas volt a hangulat a versenyközpontban, nagyon szeretem ezt, a rajtokat már kevésbé, próbálok mindig hátulról indulni, ahol már nincs tömeg, és az a pár ember nem tapos meg. Most is sikerült. Bár Anitával nevettünk az elején, mert egy minket megelőző úriember szerintem egy hete ugyanabban a ruhában futott, amiben most, a szélirány pedig igen kedvezőtlen volt, ami az illatorgiát illeti, rögtön a rajtnál… :O
Az eleje még jó volt.
Kb. 4 km-en át tartottam a hatos alatti tempót, ami másnak nagyon lassú, de nekem a legjobb sebességem. Aztán jött a hányinger, az elegemvan, a pulzusmérő órám pedig folyamatosan csipogott, mert 180 körül tekert a szívem. Persze, hogy az nem jó. De a poroszkálásnál sem igen ment 165 alá, úgyhogy nem is foglalkoztam vele tovább. Utóbb láttam, hogy a 10 km-t még 1 óra 3 perc alatt teljesítettem, de a többit… Más sem bírta jobban. Összeestek, rosszul lettek. Nem készültek, nem készültünk. 29 fokot mutatott a téren a digitális mérő. Nem szoktam ezt meg, 15 fok felett az idén még nem futottam, a fejem égette a nap, borzalmas volt. A nálam gyorsabb, sokkal gyorsabb futótársak biztattak, pacsiztak, megkérdezték, jól vagyok-e – jól voltam, csak mérges -, és ott volt az én kék szemű Lajosom, aki akkora gellert adott, hogy még a kavicsos szervízút is elviselhető lett tőle.
Elengedtem az álmomat, hogy végre egyszer 2 és negyed óra alatt fussak. Aztán elengedtem a szintidőt is (2 óra 30 perc); aztán már csak azt vártam, hogy beérjek valahogy a célba. 2 óra 36 perc alatt sikerült, a kategóriámban (40 és 50 év közötti nők) csak ketten voltak már utánam, de nem érdekelt az sem. Dühös voltam és elkeseredett, mert megint elbénáztam az egészet. De az érmet Anita akasztotta a nyakamba, akiről úgy gondoltam, már régen otthon van, de megvárt… 🙂 Azt hittem, délibábot látok, mikor megjelent a piros hetessel.
Anita megvárta azt is, hogy a fiúkkal megegyük a jutalom-halászlevet, ami a fiúknak irtó sós volt, de nekem a világ legfinomabb halászleve. (Akkor. Hazáig az autóban viszont azon drukkoltam, hogy nehogy visszaköszönjön.)
Ez volt hát a bolondoknapi bajai félmaratonom rövid de tanulságos története. A következő Szekszárdon a Borvidék Félmaraton lesz, vélhetően nem kevésbé melegben, hegyen-völgyön, szurdikokon át.
De lehet, hogy helyette inkább padlásszobákat csinálunk.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: