Nem szól már a hegedű

Egy év hat hónap – eddig tartott Hanna hegedűs pályafutása.

Emlékszem rá, amikor 2015 nyarán kijelentette, hogy ő hegedülni szeretne. Mondtam neki, jólvanlányom, ha még szeptemberben is hegedülni akarsz, elviszlek a zeneiskolába. Gondoltam, úgysem lesz abból semmi.

De lett. 

Bejutott. Szerette, gyakorolt. Ügyes volt, szóba került, hogy első után rögtön a harmadik évfolyamban folytathatná.

Aztán valami történt, azazhogy sok minden történt: papa halála, iskolaváltás (általánosból gimnáziumba ráadásul), a Tűzvirágban egy csoporttal feljebb került, ez sokkal több munkával jár, aztán a másik papa halála… Hanna dekoncentrált lett, nem figyelt, nem gyakorolt eleget, amelyik hangot az egyik kottasorban megtalálta, azt a másik sorban nem, elege lett. 

Pedig a tanára március elején növendékhangversenyre is elvitte, fellépett.

Kedden piros arccal, szinte sírva jött ki a próbáról és közölte, hogy ő ugyan ide többet sosem. Beszélgettünk sokat, de eltökélt volt.

Ma bementünk elköszönni. Nem volt egyszerű (ez sem. Úgy látszik, ez az év, mint a tavalyi is volt, a búcsúzások éve…)

Megtudtuk Borika “nénitől”, hogy az ő ajtaja mindig nyitva áll előtte.  Bármikor visszairatkozhat, soha nem volt tehetségtelen, vagy buta.

De Hanna egyelőre nem szeretne újra belépni rajta. Azt mondta, és mi elfogadjuk, megértjük és támogatjuk, hogy inkább most már csak a tánccal foglalkozna. Felszabadult lett és megkönnyebbült.

Kérte azért, hogy a szobában álló kottaállványt ne rakjam el…

Egy tavaly nyári hangszerbemutatón.