Mindennapok meséi

Circumcisio

Álmoskának akadt egy igen jelentékeny fiús problémája. A tavaly nyáron elhalasztott időpont után most újat kaptunk: a műtétet április 4 (“kedvesünnepünk”)-re írta ki a gyermeksebész, aki egy törpéhez hasonlít, színes, mintás sapkában mászkál a kórházban, és nagyon aranyos (bár ritkán értem, mit mond).

Előző nap megkaptuk a felvilágosítást, megtörtént a kivizsgálás, mindenki kedves és segítőkész volt velünk az ambulancián és az osztályon. Álmos mondjuk nem funkcionált valami jól, mert bőgéssel kezdte a napot a kórházban és ez a szokása meg is maradt végig… Később megnyugodott, együttműködő volt a vizsgálatok során. Még otthon elmeséltem neki, hogy mi fog vele történni, bár többször bebizonyosodott korábban is, hogy ő a meglepetések embere, nem biztos, hogy jó, ha tudja előre, mi történik vele… Dehát minden internetes fórum és pszichokönyv azt javasolja ugye, hogy ne érje semmi felkészületlenül a gyermeket, hát szót fogadtam ezeknek.

Kis okos fejével egyébként mindent elfogadott és megértett, megbeszéltük azt is, hogy nem fogják levágni a kukacát – mert ettől félt -, s bár a műtétet megelőző nap az apjának elpanaszolta, hogy neki “ebből az egész történetből” elege van, egész optimistán álltam a keddi nap elé. Túl leszünk rajta és kész, elvégre ez egy rutinműtét.

Aztán kiderült, hogy ő mégiscsak egy majdnemhatéves gyerek és nem kisfelnőtt, és a legfontosabb számára hogy hagyják békén és hazamehessen az apukájához és a testvéreihez, és, hogy otthon játszhasson a játékaival. Ajtó közeli ágyat kapott az őrzőben, először bele se feküdt, csak az ölemben volt hajlandó ülni. Folyamatosan a kis kezét nyújtogatta az ajtó felé és nyöszörgött, hogy haza, haza. El is nevezték a nővérkék E.T.-nek.

Mivel ezen felül sem ment minden simán, a műtéti beleegyező nyilatkozat aláírása közben megemlítettem az operáló orvosnak, hogy előző este a szemészeten kitágították a gyerek pupilláját… Apja vitte a szemorvoshoz, mert feltűnt, hogy az utóbbi időben nem lát jól és mostanra kapott időpontot. Nem tudtam, hogy tágítani fogják, apja nem tudta, hogy ez a műtétnél problémás lehet, a szemész nem tudta, hogy műteni fogják, és Álmos pupillája reggelre sem húzódott vissza. Altatóorvossal kellett konzultálni, hogy maradhat, vagy menjünk haza… Maradhattunk. Ennek én örültem, Álmos viszont ismételten kétségbeesett. Sok ideje nem volt jajveszékelni, megkapta a koktélját, betettem az ágyba, játszott a tabletjével, és ahogy hatott az altató, úgy kezdett el egyre murisabb dolgokat csinálni. Közölte, hogy az ő fejében biztos mágnes van, mert nem tudja megemelni. Folyamatosan karattyolt, a betűket keverte, se eleje, se vége nem volt a mondanivalójának, nevetgélt, közölte, hogy jó neki a kórházban, és vigyünk haza Árminnak is a gyógyszerből, mert nagyon szuper.

Aztán jött érte a kocsi… Sírdogált, láttam, hogy fél, de sok ereje nem volt már. Elkísérhettem a műtő bejáratáig, fogtam a kezét és majd megszakadt a szívem érte, mikor becsukódott mögötte az ajtó. Pedig ez “csak” egy rutinműtét… El sem merem képzelni, mit érezhetnek a súlyosan beteg gyerekek szülei ilyenkor.

Egy óra múlva láttam Álmost újra. Ő nem aludt, mint a többiek, hanem – a változatosság kedvéért – sírt. Kapkodott a kötése után, vergődött, ki akarta tépni az infúziós kanült. Hárman fogtuk le. Azt mondták a nővérek, ez az altató hatása. Az örökkévalóságig tartott, mire végre elaludt.

Később, ébredés után – azt leszámítva, hogy Álmos szinte folyamatosan sírt és haza akart menni – minden rendben volt. Ivott, evett és pisilt is, tehát a problémamentes lábadozás feltételei teljesültek…

Nem tudott sétálni, ölben vittem le a harmadikról, majd az autóig. Most itthon vagyunk, és még mindig nem tud/mer/akar menni. Alig eszik, lábai mint a pálcikák, fekszik egész nap, ma már ült egy keveset. Sebkezelés és egyebek előtt hermetikusan lezárom a lakást, de nem vagyok biztos abban, hogy a szomszéd faluban nem hallják, ahogy visít, kiabál és sír. Ömlenek a könnyei és engem hibáztat a fájdalmaiért.  Van is lelkiismeret furdalásom. Bárcsak átvehetném tőle a szenvedését…

Látom azért, hogy napról-napra jobb lesz, de nagyon messze még a teljes gyógyulás.

Pedig ez csak egy rutinműtét volt…

PS.: Hála és köszönet a gyermekosztályos őrző nővérkéinek, Edinának és Anettnek (aki Álmos szerint: “nagyon kedves, azért kedves, mert nagyon szép”) maximális segítőkészségükért, áldozatos munkájukért és leborulok kötélidegrendszerük előtt, amivel az én kisfiam maratoni őrjöngését és sírását elviselték. 🙂

 

 

 

Pokoli félmaraton Baján

Háátazúgyvan, hogy nekem a legjobb és legrosszabb eredményeim is Baján születnek.

Az Atom150vagyhány harmadikvagymásodik – nem tudom már követni – állomása volt április elsején – mikor máskor – a bajai, amit már három éven át teljesítettem, vagy így, vagy úgy. Nem szerettem volna kihagyni idén sem. Apjuk mérgelődött ugyan, hogy lehet padlásszobát kellene csinálni inkább, de azért felpakoltuk a két fiút (Hanna tűzvirágos maratoni főpróbán volt az én félmaratonom ideje alatt), és jó ismerősünkkel, Anitával a hátunk mögötti autóban elindultunk.

Hirtelen jött meleg volt. Sejtettem, hogy gáz lesz.

Akkor meg már tudtam is, hogy gáz lesz, mikor út közben rájöttem, hogy nincs nálam a telefontartóm, ergo zenét se fogok tudni hallgatni. Pedig az kell, a zene.

Hatalmas volt a hangulat a versenyközpontban, nagyon szeretem ezt, a rajtokat már kevésbé, próbálok mindig hátulról indulni, ahol már nincs tömeg, és az a pár ember nem tapos meg. Most is sikerült. Bár Anitával nevettünk az elején, mert egy minket megelőző úriember szerintem egy hete ugyanabban a ruhában futott, amiben most, a szélirány pedig igen kedvezőtlen volt, ami az illatorgiát illeti, rögtön a rajtnál… :O

Az eleje még jó volt.

Kb. 4 km-en át tartottam a hatos alatti tempót, ami másnak nagyon lassú, de nekem a legjobb sebességem. Aztán jött a hányinger, az elegemvan, a pulzusmérő órám pedig folyamatosan csipogott, mert 180 körül tekert a szívem. Persze, hogy az nem jó. De a poroszkálásnál sem igen ment 165 alá, úgyhogy nem is foglalkoztam vele tovább. Utóbb láttam, hogy a 10 km-t még 1 óra 3 perc alatt teljesítettem, de a többit… Más sem bírta jobban. Összeestek, rosszul lettek. Nem készültek, nem készültünk. 29 fokot mutatott a téren a digitális mérő. Nem szoktam ezt meg, 15 fok felett az idén még nem futottam, a fejem égette a nap, borzalmas volt. A nálam gyorsabb, sokkal gyorsabb futótársak biztattak, pacsiztak, megkérdezték, jól vagyok-e – jól voltam, csak mérges -, és ott volt az én kék szemű Lajosom, aki akkora gellert adott, hogy még a kavicsos szervízút is elviselhető lett tőle.

Elengedtem az álmomat, hogy végre egyszer 2 és negyed óra alatt fussak. Aztán elengedtem a szintidőt is (2 óra 30 perc); aztán már csak azt vártam, hogy beérjek valahogy a célba. 2 óra 36 perc alatt sikerült, a kategóriámban (40 és 50 év közötti nők) csak ketten voltak már utánam, de nem érdekelt az sem. Dühös voltam és elkeseredett, mert megint elbénáztam az egészet. De az érmet Anita akasztotta a nyakamba, akiről úgy gondoltam, már régen otthon van, de megvárt… 🙂 Azt hittem, délibábot látok, mikor megjelent a piros hetessel.

Anita megvárta azt is, hogy a fiúkkal megegyük a jutalom-halászlevet, ami a fiúknak irtó sós volt, de nekem a világ legfinomabb halászleve. (Akkor. Hazáig az autóban viszont azon drukkoltam, hogy nehogy visszaköszönjön.)

Ez volt hát a bolondoknapi bajai félmaratonom rövid de tanulságos története. A következő Szekszárdon a Borvidék Félmaraton lesz, vélhetően nem kevésbé melegben, hegyen-völgyön, szurdikokon át. 

De lehet, hogy helyette inkább padlásszobákat csinálunk.

 

 

 

 

Művészúr

Álmos legendásan nem rajzol. Rosszul fogja a ceruzát, satöbbi.

Mostanában azonban mintha elkezdődött volna valami…

 

Ajándékot gyárt lyukasztóval, tűzőgéppel és szalaggal…

Ez volt a meglepi. Leírta a nevét. 🙂

Tegnap pedig rajzolt egy házat. A napocska igen vidámra sikerült. 😀

 

Régi-új gyerek

Egy hónap és egy hét telt el azóta, mióta Árminom az új sulijába jár. 

Jó lenne, ha az életem összes soron következő döntése ilyen jól sikerülne, mint az, hogy áthoztam őt ebbe az iskolába. (A döntésnek ugye nyomós, pszichológus által megerősített oka volt.)

Egy hónapja nincs hasfájás – hogy a többiről ne is beszéljünk -; Ármin újra a régi, jókedvű, felszabadult rosszaság. Az edzője szerint még a fociedzéseken is másképp viselkedik, mint korábban.

Rengeteget mesél, rajzol, vannak sikerélményei. Eddig a magatartás- és szorgalom (sőt, technika 😀 ) ötösök mellett még csak piros pontjait gyűjtögette, de, mert a “szoktatási” idő lejárt, most már dolgozatokat is írt. Tegnap mindjárt kettőt is. 

Ötös lett a matek és a fogalmazás felmérője. Olyan boldog volt, mintha a világ legmenőbb játékát kapta volna meg ajándékba. Azt mondta a tündéri osztályfőnöke – miután tátott szájjal közöltem vele, nem emlékszem rá, hogy Ármin valaha ilyen jegyeket kapott volna -: higgyem el, ez ő, ő érte el, az ő eredménye. (Mert így is lehet. Közepes képesség ide vagy oda. 😀 ) 

Két nap alatt kiolvasott egy könyvet, mert az osztályban nagyon sokat olvasnak a gyerekek, húzzák egymást, könyveket cserélgetnek. Gyönyörűek a füzetei, a ceruzái, és minden nap nyakig porosan jön haza, mert délutánonként focizhatnak az iskola udvarán. Áprilisban lesz a születésnapja, már számolgatja, hogy az új barátai közül kiket szeretne meghívni.

Visszakaptuk a gyerekünket. 🙂

(Utószó, mert a kellemetlen tapasztalataim miatt szinte félve írok le minden mondatot: nem szándékozom soha a régi iskolája ellen írni, az új iskolája mellett viszont igen. Csakis a mi szempontunkból értékelem a dolgokat. És továbbra is a régi közhely: ez az én blogom, ahová azt írok, amit én akarok – anélkül, hogy akarva-akaratlanul megsértenék, vagy lejáratnék bárkit. 😉 )

 

Szomorú fénykép

Ármin rohant ki a nappaliból, majd, míg én elmentem a szoba másik sarkába, már jött is vissza. Megtorpant.

-Anya, én úgy megijedtem… Mert az előbb még itt álltál, mikor jöttem vissza, akkor meg már nem voltál itt. Olyan volt, mint egy szomorú fénykép.

Megijedt, hogy én leszek az életében a következő volt-nincs ember… 🙁

Költöztem

Nagyon szeretem a Bloggert, de átjöttem ide, mert eléggénagyonis megnőtt a Mindennapok meséinek olvasottsága. Az utóbbi 2 napban majdnem 11 ezren töltötték le az oldalt. (De korábban is volt három és félezres oldalletöltés.)

Hátha itt az NLC-n még tudok is vele kezdeni valamit… 🙂

 

Eszter

Eszterkét sose fogom elfelejteni.

Hanna már táncolt a Tűzvirágban, mikor ő megérkezett. Pici volt, vörös hajú, cserfes és nagyon ügyes. Apukája, anyukája és a kishúga is kísérte a főpróbákra.

Aztán egyszer csak Eszterke nem jött többet. Megtudtuk: nagyon beteg. Kezelték Pécsen, Budapesten, folyamatosan követtem az anyukája Facebook-bejegyzéseit, drukkoltam neki, hogy meggyógyuljon, összefogott érte egy egész város; a táncegyüttes, civil szervezetek, az iskolája, a sportvilág… Jöttek a fotók: Eszterke még hosszú hajjal, aztán kis kopaszon, szájmaszkban, csövekkel, de szinte mindig mosolygósan. Eszter rajzai, kórházban megírt dolgozatai – gyönyörűek, csupa ötösök. Parlamentbe látogatott, híres emberekkel, sztárokkal találkozott,  alapítvány kampányarca lett, nőtt a haja, úgy tűnt meggyógyult – aztán mégsem. A csontvelődonor adott számára még egy új reményt, de karácsony után ez is szertefoszlott. Eszterke Pécsre került, és az anyukája a fészbúkon sem jelentkezett. 

Sejthető volt, hogy baj van.

Aztán múlt vasárnap este, hosszú idő óta először, új bejegyzés került anyukája oldalára.

Eszterke elment.

Néztem a mosolygós arcát, a felvételeket, amelyeken még ő is szerepel, a vele készült tévéműsort, ahol koránál sokkal érettebben nyilatkozott. Fogalmam se volt, hogy mondom meg ezt Hannának, hogy fogja majd fel, hogy nem “csak” sosemlátott kisbabatestvérek és idős nagypapák halhatnak meg, hanem az olyan kislányok is megszűnhetnek létezni, mint ő.

Másnap reggel ballagtam Paks utcáin, és nem értettem, hogy veszi a bátorságot a Nap, hogy ilyen szépen süssön, hogy merészelnek a madarak énekelni? Haragudtam az Akárkire, ott fent, aki engedte, hogy egy ilyen csupaderű, csupaélet  gyermek ennyit szenvedjen, ráadásul mindhiába.

Nincs több mosoly, huncut pillantás, nincs több tánc. 

Egy angyallal ismét több van a mennyben. Eszter örökre tíz éves marad.

Ég áldjon, drága kicsi lány.

 

Álmos beindult

Álmos gyártja az aranyköpéseit. Ma például:

–  Miért van az emberek fogán zsinór?

– Az a fogszabályzójuk, fiam.

***

Nagyon rossz lehet a kutyáknak.

– ?

Mert amikor kakilnak, nem törli meg utána senki a feneküket.

– …

***

Anya, a fodrász bácsinál ma nagyon sok haj volt. Annyi haj volt, hogy lehetett volna levest főzni belőle.

***

Az apjának, mikor mécsest gyújtottak apósuram sírján:

– Nagyon korán meghalt a Feri papa. Még szerettem volna vele sokat játszani.

 

Nem szól már a hegedű

Egy év hat hónap – eddig tartott Hanna hegedűs pályafutása.

Emlékszem rá, amikor 2015 nyarán kijelentette, hogy ő hegedülni szeretne. Mondtam neki, jólvanlányom, ha még szeptemberben is hegedülni akarsz, elviszlek a zeneiskolába. Gondoltam, úgysem lesz abból semmi.

De lett. 

Bejutott. Szerette, gyakorolt. Ügyes volt, szóba került, hogy első után rögtön a harmadik évfolyamban folytathatná.

Aztán valami történt, azazhogy sok minden történt: papa halála, iskolaváltás (általánosból gimnáziumba ráadásul), a Tűzvirágban egy csoporttal feljebb került, ez sokkal több munkával jár, aztán a másik papa halála… Hanna dekoncentrált lett, nem figyelt, nem gyakorolt eleget, amelyik hangot az egyik kottasorban megtalálta, azt a másik sorban nem, elege lett. 

Pedig a tanára március elején növendékhangversenyre is elvitte, fellépett.

Kedden piros arccal, szinte sírva jött ki a próbáról és közölte, hogy ő ugyan ide többet sosem. Beszélgettünk sokat, de eltökélt volt.

Ma bementünk elköszönni. Nem volt egyszerű (ez sem. Úgy látszik, ez az év, mint a tavalyi is volt, a búcsúzások éve…)

Megtudtuk Borika “nénitől”, hogy az ő ajtaja mindig nyitva áll előtte.  Bármikor visszairatkozhat, soha nem volt tehetségtelen, vagy buta.

De Hanna egyelőre nem szeretne újra belépni rajta. Azt mondta, és mi elfogadjuk, megértjük és támogatjuk, hogy inkább most már csak a tánccal foglalkozna. Felszabadult lett és megkönnyebbült.

Kérte azért, hogy a szobában álló kottaállványt ne rakjam el…

Egy tavaly nyári hangszerbemutatón.

Büdös

Álmos:

– Aki beteg, annak büdös a szája?

-…ööö… igen, elképzelhető.

– És miért?

– A baktériumok miatt – Szünet, szinte hallom, ahogy gondolkodik.

– Akkor most már tudom. A baktériumok büdös lények.

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!