Mindennapok meséi

Münchausen

Nemrég olvastam egy cikket a Münchausen by proxy-szindrómáról. Nem volt ismeretlen előttem, korábban is hallottam róla.

Az utóbbi időben, bár tudom, hogy nem ugyanaz, de ez a betegség jut eszembe magamról is (a pszichiátriai kórkép lényege, hogy az anya maga betegíti meg a gyerekét, hogy ő a figyelem középpontjába kerüljön). Én is kínozom a gyerekemet, de azért, hogy jobban legyen. Micsoda ambivalencia. A figyelem megvan, ugyanis az összes utcabeli hallja a gyógykezelési akciókra adott gyermeki reakciókat.

Álmossal ugye megvolt a naaagy műtét, a javulás lassú, de talán már nem reménytelen. Ordítás valamennyi (néhány nap óta végre “már” napi kétszer kicsikart pisilés, egyéb visszatartott anyagcserefolyamatok, kötéscsere, tusolás) előtt, közben és után; hülyevaaaagy, tevagyazokaaaa, stb. sikítva fejemhez vágása a gyerek által – már kezdem azt hinni, hogy tényleg én vagyok minden rossznak az okozója, és megszakad érte a szívem.

Tegnap már egészen jól volt, biciklizni is megpróbált de természetesen nem tudott még, aztán este maratoni ordításba kezdett. Hogyőneki fáj nagyon a hasa. Félelmetes volt. Fetrengett, hánykolódott, üvöltött,  fájdalomcsillapítóval tudott csak elaludni, mi ketten apjával sehogy sem, reszkettem érte, hogy mi lehet a baj, hólyaghurutra gyanakodtam felszálló fertőzések miatt, mert ugye azon a környéken genny is vér is (bocsánat) jócskán található volt az utóbbi időben. Kapóra jött a mai sebészeti kontroll. (Ott is ordított.)

Mintássapkás doktorbácsi megnyomorgatta a pocakját, semmi különös bajt nem talált, sokatigyon, sokatpisiljen. A sebe nincs teljesen rendben, úgyhogy további kínzásokat írt elő számunkra (én kínzom, Álmos elszenvedi) jövő péntekig, amikor újra kontrollra kell mennünk. Ma este következik az erősen javasolt és eddig mellőzött kamillás ülőfürdő, Álmos természetesen hallani se akar róla, úgyhogy újabb üvöltés lesz soron.

Mikor többedszerre sóhajtottam fel, hogy elegem van az orvosokból, a betegségekből, a gyerekkönnyekből, pattanásig feszültek az idegeim, akkor jött Hanna. Könyékig befáslizott kézzel. Tegnap focizott Árminnal és ráesett, estére kicsit be is dagadt a csuklója. A főpróba-sorozat kellős közepén, gálaműsor előtt két héttel. Nem tudtam, hogy az egyetlen zselés párnánkkal Álmos pocakját melegítsem, hogy ne fájjon, vagy Hanna karját jegeljem – ugyanez miatt.

Ma azért elment a táncpróbára, nem vészes, bizonyos mozdulatoknál enyhe fájdalmai vannak és nehezen fog a jobb kezével. Abban maradtunk, hogy egyelőre kihagyjuk a sebészetet, kenjük, borogatjuk, fáslizzuk, ha holnap sem javul, pénteken beülünk oda is.

Ármin gördeszkát kapott előszülinapi ajándékként, amivel természetesen elvágódott. Tenyere, térde csupa horzsolás. Megvettük a védőfelszerelést is, de sajnos későn. :/

Mi jöhet még…?

 

 

Kommentek

(A komment nem tartalmazhat linket)
  1. Emmamama says:

    Tücsim… Ti már benne vagytok nyakig… Kitartàst! Nàlunk ezek a lelki mizériák majd még ez után kezdődnek. Hannànál már làtom a jeleket. Ölellek!

  2. SoulLeader Tücsi says:

    Ó…valami mindig van…de ha ez vígasz…inkabb a teste legyen tele horzsolásal mint a lelke ….mert mikor ott állok és huszadszor kérdezem hogy mi a baj? Hogy segíthetek? És csak áll befordulva…és nem ordít csak az az idegtépő csend.

    Szülői sorsok. Kitartás 😁


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!