Mindennapok meséi

Iskolafóbia

Te mit csinálsz, amikor a gyereked krokodilkönnyekkel ébred, fáj a hasa és minden reggel – tényleg – hasmenése van, és hányna is, ha lenne mit, de nincs mit, mivel étvágya sincs és csak fogy?

Mit csinálsz, amikor a hét két napján érzi jól magát: péntek délután és szombaton, mert vasárnap már egész nap a fejét fájdítja és nem akar iskolába menni?

Mit csinálsz, amikor úgy tud elaludni csak, hogy odamész mellé és fogod a kezét?

Mit csinálsz, amikor rémálmai vannak és fetreng az ágyban? 

Mit csinálsz, amikor minden este csak az órarendjét szajkózza, és azt, hogy mikor jöhet haza az iskolából, kényszeresen mászkál vagy ül ugyan, de a lábát rázza?

Mit csinálsz, amikor az addig eleven, szófogadatlan és nagyszájú gyereked egyik napról a másikra megjavul, nem bántja a kisöccsét, nem szekálja a nővérét és két lépést sem tudsz nélküle tenni, mert folyton melletted lenne?

Mit csinálsz, amikor az iskolában dühös, csapkod, ha valami nem tetszik neki és a szünetben sem “viselkedik”?

Mit csinálsz, amikor az írásképe, ami eddig se volt olyan, mint a kódexmásolóké, borzalmasan eltorzul? Mit csinálsz amikor fejszámolásból már csak egyest bír produkálni? (20 számolásból 4 hiba egyenlő a kisegyessel.) 

Mi kétségbe estünk és elvittük a doktornénihez, aki mindenféle kivizsgálásra elküldte. Az eredmények semmi fizikai okát nem mutatták a rosszulléteinek. Doktornéni pszichológust javasolt, de vittük volna magunktól is. Megtaláltuk a legjobb szakembert, aki első beszélgetésünkkor azzal indított, hogy nem érti, mert ez az iskola egy jó iskola. 

Aztán megvizsgálta Ármint… és olyanokat mondott és mutatott, hogy a sírás kerülgetett. Láttam Ármin “világát”, amit a világjáték-tesztben kirakott. Nem írom le, amit a doktornő mesélt a vizsgálatai alapján a fiamról és az ő problémáiról (bár egyik se minket érintett okként, hanem kivétel nélkül az iskolát), azt viszont igen, hogy azonnali intézményváltást javasolt. 

Súlyos neurózis és iskolafóbia miatt.

Én nem hibáztatok senkit. Ármin volt osztályfőnöke egyébként is tündér, sírva köszöntünk el egymástól, mert sajnálom, hogy a gyerekemnek itt kell hagynia egy olyan közösséget és intézményt, amit nagyon szeretett azért, mert nem tudta megugrani a lécet és ebbe belebetegedett. Ármin sosem panaszkodott, csak mesélt, a meséi tartalmán sokszor megrökönyödtem, hittem is, meg nem is őket. 

Nem volt egyszerű döntés, mint ahogy tavaly nyáron az sem, hogy Hannát elvittem innen.  Hannánál az élet minket igazolt, és nagyon bíztam abban, hogy Ármin esetében is így lesz, de nem volt választás, a fiam tönkrement, lépni kellett. 

Lehetett bennem lelkiismeretfurdalást kelteni azzal, hogy rákérdeznek, jobb lesz-e neki az új helyen és mi lesz, ha nem; lehet kétségbe vonni a döntésem racionalitását… Lehet, azért produkál tüneteket, mert hiányzik neki Hanna (Hanna sosem érdekelte és a tünetei 2 hónapja kezdődtek), egyébként meg nem baj, hogy rossz (egyébként meg de, mert egy másik osztály tanítója panaszkodott rá a szünetben), meg ő egyébként is közepes képességű gyerek (tudjuk, mert a szakvélemény, amire kb. senki nem figyelt, pont ezt írta le, úgyhogy tisztában vagyunk a képességeivel és elfogadjuk ezt; a hármasért is dicséretet kapott itthon.) Lehet szidni az új iskoláját és annak módszereit is, meg az én módszereimet is – állok elébe. 

Nincs baj az itthoni iskolával. Hanna is bírta. De az én minden látszat ellenére hiperérzékeny, lassabb felfogású, gyengébb képességű fiam elveszett benne. Igen, ez a megoldás: megfogom, és elviszem – akárki akármit gondol és mond, vagy próbál lebeszélni erről. Nem, nem a jobb jegyek reményében vittem el, őt sem, és Hannát sem (ennek ellenére Hanna a gimnáziumban ahol más a matek, más a történelem és más a természetismeret is, mint általánosban, emellett 2 nyelvet tanul és heti kétszer 7 órája van – 4 tizedet javított, most 4,6-os az átlaga és nincs egy hármasa sem, de tanul, mert látja értelmét, mert húzza az osztály, és nem azzal indul el reggelenként, mint ötödikben itthon, hogy: de ugye nem lesz semmi baj?) Elvittem őket, mert az egyiknek a jövője, a másiknak az egészsége volt fontos számomra, számunkra.

És Ármin kedd óta egyre kevésbé fájdítja a hasát, fejét. Nincs hasmenése. Eszik, mint a gép,  a tanító nénije pedig megkért, hogy csomagoljak neki több kaját… 🙂 Újra rosszalkodik itthon. Elalszik egyedül és reggel se mászik át az ágyamba. Hozott vagy 5 pirospontot és egy ötöst. Gyönyörűen ír (igaz, harmadikasoknak csíkozott füzetbe, merthogy harmadikas és nem negyedikes…), és számol (a maga ütemében, mert itt nincs gyors-fejszámoltatás, amibe végül beletörött a bicskája). Van viszont sok játék, foci, dicséret; ha több gyerek hiányzik, akkor egymás mellé ülhetnek, hogy senki ne legyen egyedül, hagynak időt órán, dolgozatoknál annak, aki lassabb, és a többi… Ugyanazokból a könyvekből tanulnak és ugyanott tartanak egyébként, ahol itthon. Később, ha szüksége lesz rá, fejlesztést is kaphat a korrepetálás mellé. Tisztában van vele, hogy négyig suliban kell lennie, és nem sír, nem hisztizik, hogy előbb hazamenne.

Nehéz élethelyzetben vagyunk az utóbbi napokban, sőt hónapokban, hosszú út áll Ármin előtt is, de, ha így halad, megnyugodhatunk, azt hiszem.

(Tegnap az apja bement a régi sulijába az ellenőrzőjéért és a bizonyítványáért. Az ellenőrzőben ott virított néhány újonnan beírt egyes, kettes. Ha így folytatta volna, megbukik, pedig a félévije még viszonylag jó lett. :/ )

 

(Ön)igazolásként (is) néhány kézzel fogható bizonyíték. 

A ceruzái (a pirosat egy hete használja az új iskolában, a másik hármat szétrágta, mint az összes többit folyamatosan, így kivettük a tolltartójából…):

 

 És a matek munkafüzete:

Címkék: , ,

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!