Mindennapok meséi

Hogymikvannak

Azt hallottam, hogy az én iskolafóbiás blogbejegyzésem miatt mennek el/szeretnének elmenni a helyi suliból gyerekek tömegei. Mesélik, hogy ezzel a szösszenettel én nagyon rosszat tettem az iskolának.

Ez így elég vicces.

Mert.

A bejegyzésem miatt egyedül a majdnemtízévesemnek lehet kifogása, aki éppen tegnap el is olvasta, mit írtam róla, közöltem vele, kisfiam, ez téged érint, egyedül miattad vagyok hajlandó kitörölni (személyiségi jogai és miegymás) miatt, de azt mondta, dehogyis anya, hagyjad csak.

Az írásommal semmi mást nem akartam elérni – azon kívül, hogy kiengedtem a gőzt a döntésem utáni számonkérés miatt, amit, hangsúlyozom, nem a fiam tanáraitól kaptam -, csak, hogy lássátok, milyen borzasztó állapotba tud kerülni egy gyerek lelki okok miatt, hogy ezeket az okokat a megfelelés iránti vágy, a teljesítménykényszer, és az is okozhatja, hogy érzi, nem olyan, mint a többi, és tudja, hogy nem „ura” a környezetének, sőt, olykor saját magának sem.

A bejegyzésben nem győztem hangsúlyozni, hogy az iskola jó iskola. Több, mint száz gyereknek teljesen megfelel, megfelelt a lányomnak is, pedig náluk is volt fejszámolás. Megfelelt volna a fiamnak is, nem is szeretett volna elmenni innen, maximum tizennégy évesen is a harmadikat járná, abból kiindulva, amilyen zuhanórepülést produkált két hónap alatt. Az itt tanulók remekül szerepelnek a teszteken, felméréseken; a középiskolákban, ahol a tanárok szeretik őket mert többet tudnak, mint a máshonnan érkezettek, javítanak az eredményükön.

De az én fiam el se jutott volna a középiskoláig. Ezek után félve jegyzem meg, de ma már látok azért esélyt erre. ^^

Én is ide jártam, nagyon szerettem, pedig nagy volt a szigorúság. Ennek ellenére eszembe se jutott lelkibetegnek lenni.

A fiam ilyen. Elég szomorú egy kisgyerek számlájára (vagy az én számlámra) írni mások döntéseit, vagy akár a saját döntéseinket, kiforgatni a szavaimat, illetve, azokat a mondataimat, ahol nem emelem piedesztálra az iskolát, kiélezni. Ha valaki elviszi innen a gyerekét, az legyen az ő elhatározása, és ne én legyek az elindítója az elvándorlásnak azzal, hogy leírtam a gondolataimat (amelyekben nem szidtam és nem rágalmaztam senkit), és a gyerekem problémáit.

Úgyhogy kedves szülők, azzal a felkiáltással, hogy merazármintiselvittékésmilyenjóneki, ne irassátok máshova a gyerekeket. Ármin esete egyedi, a tanító nénik pedig nem esznek embert. Tessék véget vetni a szóbeszédeknek, és csakéskizárólag saját tapasztalatokra alapozni.

Köszöntem. 😉

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!