Mindennapok meséi

Amikor

Amikor nem szimplán rossz napod van, hanem folyamatosan követik egymást a rossz napok, sőt hetek…

Amikor azt hiszed, nem lehet rosszabb, de még mindig pofozgat az élet…

Amikor nem elég, hogy vannak, akik szeretnek és melletted állnak…

Amikor valami majdnem sikerül, aztán mégsem, és kevés biztatásnak a “legközelebb valószínűleg te következel”…

Amikor már a csak néha kicsikart futás se könnyít a lelkeden…

Na, akkor jön egy Tűzvirág gála.

Bár a lányod feszült és hisztis, mert mindenki tud sminkelni, csak te nem, és kilóg a haja, mert nem fontad be rendesen, és lehet, hogy a mamája sem nézi meg a premiert, lehet hogy épp miattad, és a pici hisztizik otthon, mert ő nem jöhetett az előadásra, a nagy pedig azért hisztizik, mert ő viszont eljöhetett, és az apjuk nem találja a nadrágját, mert biztos te raktad el (pedignem), akkor…

Felgördül a függöny.

És ott vannak ezek a kis és nagy zsenik, akik véres verejtékes munka árán mutatják meg azt, amit tudnak. 

Ott a lányod, nem is annyira hátul, és a 13. sorból pont látod, és táncol, táncol az angyaloknak, táncol a mamájának, aki mégis eljött, és táncol az apukájának és neked is táncol, és tele van élettel, és énekel és mosolyog, és úgy tartja a fejét, mint egy királynő, és sosem fárad, és háromszor kapnak vastapsot és fürdik a sikerben a többiekkel együtt, neked meg csak potyognak és potyognak a könnyeid…

Akkor úgy érzed, minden rendben, és nem lehet semmi baj addig, amíg ennek a csodának a részese lehetsz.

Fogtündér

Az úgy volt, hogy Álmos tegnap este elkezdett sírni, nem evett, csak feküdt, annyira mozgott a tejfoga, hogy fájt neki, kínlódott. Fogtam egy gézlapot, és kihúztam a fogát, a szentlélek tartotta már csak. Álmos  nagyon boldog volt, hogy megkönnyebbülhetett, meg azért is, mert nem kellett kivételesen fogat mosnia. Ja, és büszke is volt, mert így foghíjasan ő most már nagyfiúnak számít.

Ma viszont kereste a fogát. A párnája alá szerette volna tenni, hogy a fogtündér érte jöjjön. Soha nem jött hozzánk fogtündér, valahogy nem vezettük be ezt a szokást, de ma hallhatta valahol.

Hát… Bár az összes gyerek összes tejfoga megvan kis dobozkákban (kivéve, amelyik az iskolában esett ki, illetve lenyelődött), de én tegnap az övét a gézlappal együtt automatikusan… kidobtam. Nagy hiba volt. Nem találtam meg ma a kukában sem…

Mozog a másik tejfoga is. Megígértem Álmosnak, ha az is kipottyan, két fogtündér is meg fogja látogatni aznap éjjel.

Tíz

Másodszülött nagyfiunk, aki továbbviheti az apja nevét, akire egyébként  megszólalásig hasonlít.

Bár sokat küzdünk vele és érte, imádjuk. Csupa szív, csupa lélek, csupa igazságérzet, tele meglepetésekkel; ügyes, gyakorlatias, kreatív kis szeretetgombóc, hatalmas akarattal.

Éppen tíz éve érkezett közénk.

Aranylábú focistapalántánk, boldogságos születésnapot neked!

Kicsit vak

Álmosnak szemüveg kell, 1,5 -ös mindkét szemére, és fénytörési problémája is van ráadásul. Tegnapelőtt próbáltunk neki keretet, már alig várja, hogy készen legyen az okuláréja, pedig még nem is tudja, milyen jó látni… 🙂

Ma várja a kis barátját játszani, mondtam neki, ha a nagymutató a nyolcast elkerüli, akkor jön a Medus. Nézi, nézi az órát, megjegyzem, hogy mindjárt odaér a mutató a beszélt időponthoz. Álmos rám förmed:

– Jól van, anya látom, nem vagyok vak. … Csak egy kicsit.

Angyalfütty

Hannáék idén is gőzerővel készülnek a Tűzvirág-premierre. Ez azt jelenti, hogy március elejétől április 28.-ig, az első előadásig a heti háromszori próbán kívül a péntek-szombat-vasárnap a főpróbáké. Nincs külön program, nincs kirándulás. Munka, áldozat, alázat. Hannának ment is eddig zokszó nélkül, sőt, tavaly sírdogált is a premier után, kiüresedett, azt mondta, sajnálja, hogy vége. 🙂

Idén azonban megjelentek a kiskamaszkor bónái nála. Próbálni most is örömmel megy, még fájós kézzel is, azonban legutóbb megsértődött. Merthogy nem elég, hogy “hátul táncolnak végig”, “ráadásul csak két táncot,” még be is állították őt a párjával a sarokba. “Nem fogtok látni belőlem semmit” – morgott a rá jellemző, kissé túlzott egoizmusával. Vigasztaltam, hogy öt évig elöl állt, hétévesen Olivérrel szólót is táncolt, igazán el lehet viselni a hátsó fertályt is néha.

Természetesen belenyugodott, mit is tehetett volna mást, hisz ez a dolgok rendje. Most azon nyúz, hogy tökéletes legyen az alsószoknyája. Nem akarom neki mondani, hogy hátul úgy se látszik. 😀

http://paksihirnok.hu/2017/04/20/tuzvirag-est-angyalfutty-es-kozmikus-bolcso/

Illat

Anyukám mindig egy bizonyos mosószer-öblítő kombinációval mos. Kellemes, kicsit erős illata van a ruháknak. Apukám, amikor még érzett illatot, mérgelődött is sokszor, úgy vélte, a mosott ruhák illata miatt van hányingere.

Persze, nem azok miatt volt.

Amikor kórházba került, először Pécsre, az onkológiára, csomagoltuk ki a holmiját, a kispárnáját gondosan elrendezgette az ágyán, és abból a pár négyzetcentis ruhadarabból is érződött az otthon illata. Betöltötte a szobát.

Aztán Szekszárdon, a fül-orr-gégészeten, három hónapon át a ruhái, a kendői, mellénye, mind-mind ezt a tiszta illatot árasztották.

A végső napokban nem volt más saját holmi apukám közelében, csak a törölközője az ágya végében. Mint egy elesni készülő erődítmény utolsó katonája, őrizte az illatot és elnyomta a kórterem halál-szagát.

Soha nem kérdeztem meg anyut, pontosan mivel mos. Nem mertem. Mégis, valahol mindig vágytam arra az illatra. Mosószerből rendszerint az épp akciósat vásárolom, az öblítőket pedig szeretem variálni.

Most, közeledve apu halálának évfordulójához (tegnap múlt 11 hónapja, hogy itt hagyott minket), éppen azt a kombinációt sikerült összeszednem, amit anyu is használt. Apu illata van az összes frissen mosott ruhának. 🙂

Tudom, hogy nincsenek véletlenek.

Pista bácsi

Volt nekem általános iskolában egy – jó, több is, de ő igazán meghatározó alakja volt az életemnek – tanárom. Éneket tanított nekem, a szüleimnek, vagyis anyukámnak történelmet is; anyukám maholnap 70 éves lesz, de emlékszik még mindig arra, amit Pista bácsinál tanult.

Amikor Pista bácsi meghalt – most van az évfordulója -, a helyi újságba írtam egy nekrológot.

Sebestyén István emlékére

Ma is látom vörös haját, szürke öltönyös alakját, a kezét, amint szolmizációs jeleket mutat, és hallom az osztályt a dó-ré-mi-t kántálni. Emlékszem, hogy nem tudtam szép G-kulcsot rajzolni, de megtanított rá, és csak ő szólított Emikének.
Mástól nem is esett volna jól.
Szerettem az énekórákat, akkor is, ha felelni kellett, mert megérte a negyvenöt percnyi jókedvért, az anekdotákért, az ócska lemezjátszóból elővarázsolódó hangokért. Azóta sem hallgattam annyi Bartókot, Kodályt, Mozartot, Händelt… Verdi Nabucco-jának Szabadság-kórusa és Erkel Bánk bánjának áriája ott, akkor lopta be magát a szívembe és ugyanazokon a recsegő hangokon tér vissza emlékeimbe, mint amelyeken Pista bácsi óráin töltötte be a termet.
Kórustag is voltam, abban a kórusban, ahova nem volt “ciki” járni, és ahol szívesen időzött a diáksereg péntekenként, tanítás után. A versenyek, fellépések gyerekkori izgalma máig megcsiklandozza a gyomromat.
Egy áprilisi, itthoni fellépésre világosan emlékszem… Virágoztak a gyümölcsfák, langyos, napos idő volt, mikor a torkomban dobogó szívvel az ünnepségre siettem, ahol a kórus és Pista bácsi várt.
Éppen olyan idő volt, mint évtizedekkel később: 2010. április 17.-én. Most is a torkomban dobogott a szívem, de mást is éreztem: fojtogató keserűséget és tátongó űrt. Pedig most is Pista bácsihoz siettem, és várt a kórus…
De már nem az a kórus. A női kórus állt Pista bácsi ravatala mellett talpig gyászban, és körülöttük a tömeg. Mind búcsúzni jöttek.
Ott volt a megtört család, akiknek szemlesütve tiszteltem a gyászát. Szólt a Requiem, égtek a gyertyák, és nekünk – a kórusnak, amelynek szinte valamennyi tagja Pista bácsi énekóráin sajátította el a hangjegyek tudományát – a Székely fohász éneklése közben alig jött ki hang a torkunkon.
Andrásfalva… Tíz testvér… Tragikus, bukovinai székely-sors… szekszárdi gimnázium, pécsi főiskola… hűség a dunaszentgyörgyi iskolához… szakfelügyelőség… férfikórus, gyermekkórus, honvédkórus, néptánc… rendkívüli szervezőkészség… sokoldalú humán és zenei műveltség… kitüntetések sora… Aranydiploma… hosszú házasság… gyerekek… unokák… betegség… 47 napnyi szenvedés a végső nyugalom előtt… – jutottak el fülünkbe a méltató, s egyben elköszönő szavak.
Az út a sírhelyig – néma, fekete menet. Könnyek, amerre néztem. A Székely Himnusz szólt valamennyi, összeszorult torokból, szállt, fel az égbe, Pista bácsit láttam, hamiskásan hunyorgott: lehetne tisztább is, de jó azért…
Elment az öreg székely.
De van vigasz, hisz mindenki addig él, amíg beszélnek róla, amíg emlékeznek rá. Pista bácsiról még sokáig beszélnek, és talán még annál is tovább tart az emlékezet… Itt maradt a tehetsége, az elhivatottsága az utódaiban; a kacsintása a kórusunkat vezető lánya szemében, itt maradtak a mozdulatai, ugyanaz a mosoly, ugyanaz a humor, ugyanaz a hangulat…
Itt maradt az örökség.
Ég áldja, Tanár Úr.
 
  Anyukám Pista bácsi bal könyökénél 🙂
 
 Apukám első sor, jobbról a második  🙁  🙂 És ott van anyósom is, apum jobbja melletti oszlopban alulról a harmadik, a szőke kislány. 🙂

Münchausen

Nemrég olvastam egy cikket a Münchausen by proxy-szindrómáról. Nem volt ismeretlen előttem, korábban is hallottam róla.

Az utóbbi időben, bár tudom, hogy nem ugyanaz, de ez a betegség jut eszembe magamról is (a pszichiátriai kórkép lényege, hogy az anya maga betegíti meg a gyerekét, hogy ő a figyelem középpontjába kerüljön). Én is kínozom a gyerekemet, de azért, hogy jobban legyen. Micsoda ambivalencia. A figyelem megvan, ugyanis az összes utcabeli hallja a gyógykezelési akciókra adott gyermeki reakciókat.

Álmossal ugye megvolt a naaagy műtét, a javulás lassú, de talán már nem reménytelen. Ordítás valamennyi (néhány nap óta végre “már” napi kétszer kicsikart pisilés, egyéb visszatartott anyagcserefolyamatok, kötéscsere, tusolás) előtt, közben és után; hülyevaaaagy, tevagyazokaaaa, stb. sikítva fejemhez vágása a gyerek által – már kezdem azt hinni, hogy tényleg én vagyok minden rossznak az okozója, és megszakad érte a szívem.

Tegnap már egészen jól volt, biciklizni is megpróbált de természetesen nem tudott még, aztán este maratoni ordításba kezdett. Hogyőneki fáj nagyon a hasa. Félelmetes volt. Fetrengett, hánykolódott, üvöltött,  fájdalomcsillapítóval tudott csak elaludni, mi ketten apjával sehogy sem, reszkettem érte, hogy mi lehet a baj, hólyaghurutra gyanakodtam felszálló fertőzések miatt, mert ugye azon a környéken genny is vér is (bocsánat) jócskán található volt az utóbbi időben. Kapóra jött a mai sebészeti kontroll. (Ott is ordított.)

Mintássapkás doktorbácsi megnyomorgatta a pocakját, semmi különös bajt nem talált, sokatigyon, sokatpisiljen. A sebe nincs teljesen rendben, úgyhogy további kínzásokat írt elő számunkra (én kínzom, Álmos elszenvedi) jövő péntekig, amikor újra kontrollra kell mennünk. Ma este következik az erősen javasolt és eddig mellőzött kamillás ülőfürdő, Álmos természetesen hallani se akar róla, úgyhogy újabb üvöltés lesz soron.

Mikor többedszerre sóhajtottam fel, hogy elegem van az orvosokból, a betegségekből, a gyerekkönnyekből, pattanásig feszültek az idegeim, akkor jött Hanna. Könyékig befáslizott kézzel. Tegnap focizott Árminnal és ráesett, estére kicsit be is dagadt a csuklója. A főpróba-sorozat kellős közepén, gálaműsor előtt két héttel. Nem tudtam, hogy az egyetlen zselés párnánkkal Álmos pocakját melegítsem, hogy ne fájjon, vagy Hanna karját jegeljem – ugyanez miatt.

Ma azért elment a táncpróbára, nem vészes, bizonyos mozdulatoknál enyhe fájdalmai vannak és nehezen fog a jobb kezével. Abban maradtunk, hogy egyelőre kihagyjuk a sebészetet, kenjük, borogatjuk, fáslizzuk, ha holnap sem javul, pénteken beülünk oda is.

Ármin gördeszkát kapott előszülinapi ajándékként, amivel természetesen elvágódott. Tenyere, térde csupa horzsolás. Megvettük a védőfelszerelést is, de sajnos későn. :/

Mi jöhet még…?

 

 

Költészetnap

Figyelem ma a fészbúkot, azt hittem, unni fogom a költészetnapi “Posztolj egy verset”-dömpinget, de nem, sőt, jót szórakozom, vagy épp tanulságokat vonok le. Egy-egy versből megismerszik idézőjének jelleme, hangulata, lelke – egy kicsit. Az által nemkülönben, ha vicces, vagy csak annak szánt mémeket posztol ki tagadva az egész össznépi megmozdulást, és azzal is, ha egy könyvnyi verses lappal tapétázza ki az ovi kerítését. (Ezen jól meg is hatódtam. 🙂 )

Először Weöres Sándor Boleróját szerettem volna posztolni, emlékezve az elmúlt egy évben minket ért veszteségekre, mígnem ezt a Rudyard Kipling-verset megláttam ma az egyik ismerősömnél… A Boleró a szívembe markol, ez viszont a lelkemben érintett meg mélyen és aktuálisan, így telibe is talált. Harcolok rendesen külső és belső démonaimmal az utóbbi időben, így magamra ismertem. És benne van az üzenet, amit a gyerekeimnek szánok, a két nagynak, akiket az elmúlt hétvégén ért csalódás.

A vers pedig:

Rudyard Kipling:
Ha…

Ha nem veszted fejed, mikor zavar van,
s fejvesztve téged gáncsol vak, süket,
ha kétkednek benned, s bízol magadban,
de érted az ő kétkedésüket,
ha várni tudsz és várni sose fáradsz,
és hazugok közt se hazug a szád,
ha gyűlölnek, s gyűlölségtől nem áradsz,
s mégsem papolsz, mint bölcs-kegyes galád,

ha álmodol – s nem zsarnokod az álmod,
gondolkodol – becsülöd a valót,
ha a Sikert, Kudarcot bátran állod,
s ugy nézed őket, mint két rongy csalót,
ha elbírod, hogy igazad örökre
maszlag gyanánt használják a gazok,
s életműved, mi ott van összetörve,
silány anyagból építsék azok.

ha mind, amit csak nyertél, egy halomban,
van merszed egy kártyára tenni föl,
s ha vesztesz és elkezded újra, nyomban,
nem is beszélsz a veszteség felől,
ha paskolod izmod, inad a célhoz
és szíved is, mely nem a hajdani,
mégis kitartasz, bár mi sem acéloz,
csak Akaratod int: „Kitartani”,

ha szólsz a néphez s tisztesség a vérted,
királyokkal jársz, s józan az eszed,
ha ellenség, de jóbarát se sérthet,
s mindenki számol egy kicsit veled,
ha a komor perc hatvan pillanatja
egy távfutás neked s te futsz vígan,
tiéd a Föld és minden, ami rajta,
és – ami több – ember leszel, fiam.

(Kosztolányi Dezső fordítása)

És a Boleró:

Nyulambulam

Hannára az elmúlt hónapokban rohamokban tört rá a mikorleszkiskutyámkismacskámhalammadaramnyulam-érzés. Ennek bőszen hangot is adott, de mi apjával bojkottáltuk. Minek, ugat, nyávog, eszik, iszik, emészt, ürít, úgyis ránk marad, hova tegyük, mi sem férünk a lakásban, kint pedig nincs kerítés. Épp eleget hesszel nálunk a szomszéd kutya-macska-szarvasmarha-patkány satöbbi. 

Aztán egy hónapja a kis barátnőnél tartott nyúlpáros megszaporodott. Hanna minden nap szinte Noémiéknél volt, és most már következetesen könyörgött. Apja szíve olyannyira megenyhült, hogy hosszas utánajárással ketrecet is rendelt. Összkomfortosat.

Áfonyát három napja elhozhattuk. Nagyon nagy volt az öröm. A kis frissen operált is kérdezgette a takaró alól:

– Akkor ez a nyuszi már itt marad nálunk? Mindig? Holnapután kiskedden is?

Annyira tetszett Álmosnak a kis állat, hogy hoztunk Áfonyának barátot… A nyulak amúgy se szeretnek egyedül. Álmos Minyonnak nevezte el, de a név Árminnak nem tetszett, így Bogyó is lett a keresztségben. A mi családunkban úgyis a két név a nyerő.

A gyerekek szinte minden szabad percüket a nyuszikkal töltik, még Álmoska is lesántikál hozzá. Apjával azon kapjuk magunkat többször, hogy gyönyörködünk a kis jószágokban meg a gyerekek örömében.

Még nem lehet megállapítani a nemüket. Csak remélni merjük, hogy nem fiú-lány kombóhoz van szerencsénk.

Legfeljebb felcsapok törpenyúl-tenyésztőnek. Biztosan több sikerélményben lesz részem, mint jelen hivatásom gyakorlása során. 😀

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!